Bip-bip – avagy kengyelfutó gyalogkakukk az űrben: 50 éve repült a Szputnyik-1 (1. rész)

Egyetlen űreszköz sem olyan híres, mint az első. Egyetlen űreszköznek sem volt akkora történelmi hatása, mint az elsőnek. Íme a Szputnyik-1.

A II. világháború rányomta a bélyegét az elmúlt századra, de van a technikatörténetnek egy fejezete, amely legalább ilyen „híres terméke” a XX. századnak. A nagy háborút egy hektikus időszak követte a történelemben, amikor a fegyverkezés (és a katonai fejlesztés) nem lassult békeidős szintre. És a katonai fejlesztések között megjelent egy új eszköz – amely a háború végén már csak bemutatkozni tudott, komolyabb szerepet nem kapott –, a rakéta.

Az elméleti alapok nem voltak már újak, az előző századfordulón Konsztantyin Ciolkovszkij lefektette őket. Ezeket az elméleti alapokat Robert Goddard és a világ másik felén egy német mérnökcsoport ültette át a gyakorlatba és utóbbi 1944-re megbízható technológiát kovácsolt belőle, igaz nem a legtisztább ügy szolgálatában, hanem Hitler hadigépezete részeként. A háború végetértével ez a technológia szolgált alapul a két nagyhatalom számára a fegyver továbbfejlesztéséhez.

A két egykori nagyhatalom a világháború lezárását követően azonnal újabb hatalmi játszmába kezdett. Ez a furcsa küzdelem hidegháború néven vonult be a történelembe. Mindkét oldal a lehető legkomolyabban felkészült egy egymás elleni, globális fegyveres konfliktusra. Egymás legyőzésének fő eszközévé éppen a rakéta lépett elő. A rakétatechnika azonban a harci hasznosítás mellett egy érdekes hajtást is növesztett, a világűr elérését szolgáló kísérleteket, amelyeket a hidegháborús propaganda azonnal felhasznált, lévén nagyon látványos jeleket lehetett adni békés kísérletek által, ám mégis katonai „mondanivalóval”.

Az Egyesült Államok nyíltan, a Szovjetunió teljes titoktartás mellett folytatott rakétakísérleteket, amelyek a világűr elsőkénti elérését (egy ember alkotta tárgy feljuttatását) célozták – és persze egymás legyőzését ezen az új „fronton” is. Az „ötlet” Szergej Koroljovtól származott. A szovjet rakétafejlesztések főnöke levélben vetette fel Dmitrij Usztyinov hadügyminiszternek egy műhold felbocsátásának lehetőségét (néhány feljegyzéssel megtámogatva, amelyeket Mihail Tyihonravovtól, az első sikeres szovjet hibrid rakéta fejlesztőjétől kapott). De a dolog másfél évig csak tudományos ötletelés maradt. Ekkor Dwight Eisenhower bejelentette, hogy a Nemzetközi Geofizikai Év keretében az USA lesz az első műhold felbocsátója. Egy héttel később a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága Elnökségének ülésén megszületett a verdikt: a Szovjetunió (is) készítsen műholdat. Pár napra rá Tyuratamból sikerrel indították Szemjorkát, az R-7 jelű világelső interkontinentális ballisztikus rakétát. Egy hét múlva már arról beszélgettek Bajkonurban az illetékesek, hogyan kéne megtoldani egy fokozattal az „új vasat”, amivel a hordozóeszköz már kiléphetne Föld körüli pályára.

Öt hónap múltán egy másik grémium, a Minisztertanács adott ki új rendeletet műholdügyben: 1957-58 során „Objekt D” néven induljon program egy űrbe küldött eszköz kifejlesztésére. A „D” 1000-1400 kg-os lett volna, úgy 2-300 kg hasznos teher – tudományos műszer – juthatott volna fel vele az űrbe. Félő volt azonban, hogy egy bonyolult űreszköz legyártása nem lesz kész idejében és az amerikaiak előbb bocsátják fel a maguk műholdját, illetve szégyenszemre lecsúsznak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulójáról. (Később, amikor már nem volt tétje, az „Objekt D” is feljutott az űrbe Szputnyik-3 néven.)

Koroljov szeme előtt nagyon hamar egy sokkal egyszerűbb, könnyebb és könnyen gyártható dizájn kezdett lebegni (szovjet ember lévén tudta, hogy a siker életbevágó, és utólag már senki sem fog a technikai paraméterekkel törődni). Az általa vezetett OKB-1 iroda hamarjában neki is állt egy kis gömb megtervezésének és legyártásának, amelybe mindössze egy rádióadót és pár egyszerű műszert építettek. A kis műhold a keresztségben a Szputnyik-1 nevet kapta (máig él a romantikus fordítás, amely szerint a név Útitársat, vagy Kísérőt jelent, ám a műszaki nyelvben egyszerűen csak a kevésbé hangzatos Műhold-1-et fedi).

Közben elkészült a Szemjorka is. A Szputnyik-rakéta érdekes, másfél fokozatú kialakítást kapott és le sem tagadhatta rokonságát a német V-2-vel. A tervezők a rakéta fokozatait nem egymás fölé építették, hanem fogtak egy egyhajtóműves középső fokozatot, amelyben a tartályok voltak és egyetlen RD-108 hajtómű, majd a hengeres testre oldalról még négy ugyanolyan RD-108-at erősítettek. A meghajtáshoz pedig kerozint és cseppfolyós oxigént használt.

1957. október 4-én eljött a pillanat: útjára indult a világ első mesterséges holdja, a Szputnyik-1.

(Folytatjuk!)

Kapcsolódó cikkek:
Bip-bip – avagy kengyelfutó gyalogkakukk az űrben: 50 éve repült a Szputnyik-1 (2. rész)