Így fényképezte a Földet az Apollo-8 űrhajó 70 mm-es kamerája, 1968. december 22-én. (Kép: NASA / JSC)
A nagy távolságból szinte a teljes nyugati félteke látható. A bal felső részen Észak-Amerikát jórészt felhő borítja. Az Egyesült Államok délkeleti partvidéke és Florida félszigete azonban jól kivehető. Szinte az egész dél-amerikai kontinens látszik. Ezen a képen is feltűnő az Andok hegyvonulatának hatása. A földrész nyugati oldalán végighúzódó hegylánc meghatározza Dél-Amerika időjárását és növényzetét. Az Atlanti-óceán felől nyugati irányba tartó légáramlás útjába kerülve, tőle keletre esőerdőket (az Amazonas vidéke), nyugatra a Föld legszárazabb táját (Atacama-sivatag) alakította ki.
Az Apollo-8 negyven évvel ezelőtt, december 21-én indult, fedélzetén Frank Borman, Jim Lovell és Bill Anders űrhajósokkal, akik az emberek közül először pillanthatták meg saját szemükkel a Hold túlsó oldalát. Eddig összesen csupán 24 ember részesülhetett abban az élményben, hogy a Földet a fenti felvételhez hasonló nézőpontból láthassa. A fényképek segítségével ezt az élményt – ha nem is első kézből – kicsit mindannyian átélhetjük.
A kék üveggolyóhoz hasonló bolygónkról az űrből készült felvételek nem csak az „öncélú” szépségükért érdekesek. Mióta az Apollo-8 képei napvilágot láttak, az emberiség fokozatosan meghódította a Föld közvetlen űrbeli környezetét. A számtalan műholdon elhelyezett kamerák és mérőműszerek segítségével ma már lehetőségünk van arra, hogy e bolygót, mint bonyolult, de egységes rendszert vizsgáljuk. A légkör, az óceánok, a felszín, az élővilág jelenségei mind szorosan összefüggenek. Felismertük, hogy a földi klíma változik. Meg tudjuk figyelni a tengerek vízszint-emelkedését, a sarkvidéki jégtakaró olvadását. Nyomon követhetjük a levegő szennyeződésének terjedését. Felismertük a Déli-sarkvidék feletti ózonlyuk nagyobbodását, és lépéseket tettünk a folyamat megállítására. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az űrkorszak kínálta új perspektíva forradalmasította a földtudományokat is.
