Az amerikai űrrepülőgépeket egy űrállomás kiszolgálására, építőelemeinek Föld körüli pályára juttatására fejlesztették ki. Tervezői annak idején azonban aligha gondolták, hogy az első űrállomásmodul, amit pályára állítanak vele, orosz készítésű lesz, és orosz űrállomáshoz fog csatlakozni.
A Mir űrállomás Krisztall nevű modulja eredetileg két napelemtáblával volt felszerelve, és eredeti helye a később felbocsátott Szpektr modul helyén volt. A Szpektr modul érkezésekor azonban az új elem került a Krisztall helyére, és a Krisztallt átpozicionálták az alapmodul egyik oldalsó kikötőjére (lásd az alábbi grafikát). A Mir űrállomás teljes kiépítésében (1996 után) Mivel a Krisztall napelemtábláit azonban nem lehetett a modul új helyén kinyitni, azokat űrsétákon átszerelték az eredetileg napelemtábla nélküli Kvant modulra. Sokkal nagyobb probléma volt azonban, hogy a Shuttle-Mir program során (éppen a Krisztall modulhoz) csatlakoztatni tervezett űrrepülőgépek és a Mir napelemtáblái között nem lett volna megfelelően nagy a távolság. A probléma áthidalására az első összekapcsolódáshoz 1995 júniusában a Krisztall modult áthelyezték az alapmodul elülső, tengelyirányú dokkolóadapterére (a fenti ábrán a Szojuz TM űrhajó helyére). Így az Atlantis biztonságosan csatlakozhatott hozzá (lásd a sorozat előző részét). Ez azonban nyilvánvalóan nem lehetett végleges megoldás - az túl körülményes lett volna, hogy minden egyes űrrepülőgép-csatlakoztatás előtt a modult áthelyezzék az elülső kikötőre. Az Atlantist november 12-én indították az STS-74 jelű útra. Két nappal később az űrrepülőgép robotkarjával kiemelték a modult a raktérből, és az űrrepülőgép dokkolórendszeréhez illesztették. Az orosz készítésű dokkolómodul az Atlantis rakterében (TV-kép, NASA) A következő napon az Atlantis megérkezett a Mirhez. A dokkolómodul másik végével a Krisztall modulhoz csatlakozott. Mivel rakterében előzőleg az új modul (és két napelemtábla, az egyik orosz, a másik amerikai-orosz fejlesztésű) foglalta el a helyet, most nem vitt magával sem Spacelab, sem Spacehab laboratóriumot. Így tehát a Mirhez szállított utánpótlási anyagok mennyisége is korlátozott volt, ezért a közös tevékenységet csak három naposra tervezték. A három nap után az Atlantis elvált a Mirtől, de az új dokkolómodult a Krisztall modulhoz csatlakoztatva hagyta. A továbbiakban a csatlakozó űrrepülőgépek mindig ehhez a modulhoz csatlakoztak. A Mir látképe a távozó Atlantisról az STS-74 idején. Jól látható a kép alsó részén a narancssárga-barna dokkolómodul. A komplexumról már csak a Priroda modul hiányzik. (NASA fotó) Néhány napos légkörkutatási program végrehajtása után az Atlantis november 20-án szállt le a Kennedy Űrközpont 33-as kifutópályáján. Ezzel a repüléssel sikerült demonstrálni, hogy az űrrepülőgéppel lehetséges moduláris rendszerű űrállomások összeállítása is. Kapcsolódó cikkek:
A kérdés: mi mást lehet tenni?
Meg kell hosszabbítani a Krisztall modult - ebben egyezett meg az orosz és az amerikai fél. A meghosszabbítás pedig nem jelentett mást, mint egy újabb modult: a dokkolómodult. Ez egy speciális űrállomás-elem volt, melynek mindkét végén az APASZ-89 típusú dokkolószerkezet kapott helyet. Egyéb funkciója tulajdonképpen nem volt, mint hogy néhány méterrel távolabb tartsa az űrrepülőgépeket a Mir napelemeitől. A modult az orosz fél készítette a Szojuz űrhajók orbitális kabinjának módosításával, és az Atlantis második Mir-látogatásán, 1995 novemberében csatlakoztatták a Mirhez.
A Shuttle-Mir program (3. rész): A második nemzetközi összekapcsolódás
Két orosz kozmonauta amerikai űrrepülőgépen tett látogatása után 1995-ben elérkezett az idő, hogy egy amerikai űrhajós is vendégeskedjen orosz űreszközön. Majd, szinte napra pontosan 20 évvel a történelmi (és politikai) jelentőségű Szojuz-Apollo program végrehajtása után, 1995 júniusában ismét összekapcsolódott egy orosz és egy amerikai űrjármű a Föld körüli pályán. A résztvevők ezúttal a Mir és az Atlantis voltak.
