Egy hajszálon múlt (1. rész)

Érdekes, mi több döbbenetes visszaemlékezés látott napvilágot nemrégiben az egyik űrrepülőgép-parancsnoktól, akinek az űrhajójával (majdnem) ugyanaz történt meg, mint a Columbiával, csak 15 évvel korábban.

Az Atlantis (STS-27) startja 1988. december 2-án. (Képek: NASA)

„Sosem fogom elfelejteni, ott álltunk és figyeltük, ahogy a robotkar a jobb szárny felett viszi a kamerát, és amint a képre pillantottam, csak annyit mondtam magamnak: meg fogunk halni”. Ezt az emléket egy űrrepülőgép-parancsnok, Robert „Hoot” Gibson idézte fel, egy olyan űrhajós, akinek végül mégis megkegyelmezett a sors, hogy utólag elmesélhessen egy ilyen groteszk hibát. Az ő űrhajójával ugyanaz történt az STS-27 küldetésen 1988 decemberében, mint a Columbiával: a start közben a jobb oldali gyorsítórakéta csúcsáról levált a hőszigetelés egy darabja és telibe találta az emelkedő űrhajó szárnyát. A küldetés nem a NASA egyik tudományos programja, hanem a Pentagon szigorúan titkos katonai megbízása volt, a fenn történteket jórészt titkosították. De a küldetés titkot nem érintő részéről mégis hagyták mesélni az űrhajósokat a Gehring-bizottságnak, hisz tapasztalatuk a Columbia-katasztrófa fényében különleges lett a társűrhajó katasztrófája kivizsgálásának idején. Most a sajtó felé is feloldották a tilalmat.

„Ahogy lejjebb vittem a kart, fehér csíkokat pillantottam meg. Nem lehetett összetéveszteni semmivel, mik voltak azok… Aztán még lejjebb vittem a kart és láttam, hogy a közelben legalább egy hővédő csempe teljesen eltűnt a hajó hasáról. A fehér karcoláscsíkok keskenyebbek és halványabbak lettek a kép széle, a hajó hátulja felé. Úgy tűnt, hővédő csempék százai sérültek meg és karcolások futottak hosszan, egészen a szárny belépőéle felé, a szénszál merevítésű panelek felé. Lehet, hogy egyikük ki is lyukadt? Ha igen, akkor halott emberek vagyunk” – folytatódott a történet.

Az űrhajósok számára akkor derült ki, hogy nincs minden rendben, amikor Houston azt kérte tőlük, hogy a robotkaron levő kamerával pásztázzák végig a szárnyat, ám ez a művelet semmilyen tervben nem szerepelt, korábban sem igen volt rá példa. Aztán a szárny felfedte előttük a titkot, aminek kiváltó okát az irányítóközpontban már a felszállás után másfél perccel tudták. A képek élesek és egyértelműek voltak az űrhajósok számára, az űrhajó végzetes sérülést szenvedett a pár kilós szigetelésdarab becsapódásától. A jobb szárny alját végigszántotta a leszakadt szigetelésdarab, tönkrevágva a hőpajzsot.

A parancsnok rögtön rádiózott is Houstonnak: „...rengeteg sérülést látunk a jobb szárny csempéin, a belépőéltől hátra, egészen a szárny végéig...” Houston azonban ennek ellenére sem látta túl sötétnek a helyzetet, vagy csak nem akarta feleslegesen izgatni az űrhajósokat, ezért azt üzente vissza, hogy kér néhány képet a biztonságos sávon. Mivel az expedíció a Pentagon-megbízás miatt szigorúan titkos volt, a megszokott módon, a nyilvános csatornákon nem lehetett adatokat sugározni a Földre, mivel azokat bárki képes lett volna fogni és persze kiértékelni. Még maga az irányítóközpont sem kaphatott adatokat (főként képeket) a titkolózás miatt. Létezett viszont egy kódolt adás, amelyet illetéktelenek – hobbi rádióamatőrök, oroszok, kínaiak – hiába fogtak, nem tudtak vele mit kezdeni.

Elkezdődött a képek küldése, ám a biztonságos sávon küldött adatoknak volt egy nagy hátulütője, maga a biztonság. Filmszerű képek továbbítására nem volt mód (ahogy maguk az űrhajósok láthatták a kamera képeit), csak fényképekére, az is meglehetősen lassan. A folyamat szerint elkészült egy kép, aztán titkosították, majd leküldték a Földre, aztán újabb kép, újabb titkosítás, leküldés és így tovább. Ezzel a módszerrel három másodpercenként lehetett egy képet küldeni. „Végignéztük a felvételeket és a műszak azt mondja nincs baj. A sérülések nem komolyak.” – jött az irányítás válasza. Az űrhajóban döbbenet fogadta a választ, egyszerűen nem akartak hinni a fülüknek, az irányítás valamit nagyon elnézett. Rögtön kérték is Houstont, hogy nézzék át még egyszer a képeket: „mi egy csomó sérülést látunk”. De újra az a válasz jött, hogy nincs baj, a sérülések nem komolyak. Némi gyenge vita bontakozott ki odafönn, de aztán elfogadták az űrhajósok a dolgot, úgy gondolták egyikük sem látott még valódi sérüléseket, viszont a gyakorlott irányítók igen, ők a szakemberek, ők jobban tudják, nyilván nem kockáztatnák az űrhajósok életét, ha baj lenne.

Lényegében persze mindegy volt, hogy bíznak-e az irányítás döntésében, mert sem a fedélzeten, sem a raktérben egyetlen pótcsempe sem volt, de módszer sem volt akárcsak a fejekben is egy esetleges javításra. Mentőexpedícióról sem lehetett szó, ekkor még nem dolgoztak ki ilyen metódust, egy mentőűrhajó felkészítése és feljuttatása messze túlmutatott azon az időkereten, ameddig az Atlantis biztosítani volt képes az életkörülményeket a legénységnek.

(Folytatjuk!)

Kapcsolódó cikkek:
Egy hajszálon múlt (2. rész)