A Naprendszer felfedezésének fontos állomásához érkezett a NASA 35 éve: elsőként juttattak szondát a Merkúrhoz, ráadásul kipróbálták az addig csak tervasztalon és számításokban létező hintamanővert, amely később elvezetett a gázóriásokhoz is.
A Mariner program elé a Naprendszer föld típusú bolygóinak végiglátogatását tűzték ki célul létrehozói. A program előző szondái zömében a Marshoz repültek és volt közöttük egy sikeres Vénusz-szonda is. A Mariner-10-es jelű, végül a program utolsó űreszközét egy nehéz célponthoz, a legbelső bolygóhoz, a Merkúrhoz küldték.
A Merkúr azért lett célponttá, mert eljött az idő egy új technika, a hintamanőver gyakorlati kipróbálására, és a bolygóállások akkoriban két kivételes lehetőséget kínáltak. Az egyik lehetőség a nagybolygók 1970-es évek végi, 80-as évek eleji együttállása volt, amihez a hintamanőver – egy űrszondának egy a pályája mentén fekvő bolygó gravitációjával történő gyorsítása – volt a kulcs, amit ki kellett próbálni. A másik pedig a Föld-Vénusz-Merkúr keringések olyan kombinációja volt, amely azzal kecsegtetett, hogy a Vénusz mellett végzett hintamanőverrel el lehet jutni a Merkúrhoz, majd a bolygó melletti elrepülést követően olyan Nap körüli pályára állhat egy szonda, amelynek keringési ideje teljesen megegyezne a bolygó keringési idejével, azaz még két találkozás is belefér ugyanabba a küldetésbe. A hintamanőver tehát itt is kulcsfontosságú volt. A hintamanőverre pedig azért volt szükség, mert mindkét célpont olyan sebességeket kívánt meg az űreszközöktől, amit gazdaságosan nem lehetett egy szondával elérni (túl sok hajtóanyag, túl nagy rakéta kellett volna hozzá). A külső bolygók esetében a Nap hatalmas vonzása miatt, a belsőknél pedig a bolygók nagy pályamenti sebessége miatt igaz ez.
A soron következő Mariner szondát a megszokott platformra építették és jól megtömték műszerrel, amelyek egyrészt a célbolygót vizsgálták (mint a kamerák, ultraibolya spektrométer, mágneses mező mérésére szolgáló eszközök), másrészt a Nap, illetve a napközeli térség jelenségeit mérték. Az egyik fő probléma azonban a Nap közelsége miatt – a Merkúr távolságában a csillagunk sugárzása négy és félszer erősebb, mint a Földnél – szükségessé váló hő- és sugárzásvédelem megoldása volt. A Mariner-10 egy hatalmas pajzsot kapott és mindenütt megerősített hővédő rétegeket. Az energia-ellátást, mint az megszokott volt a szondasorozattól, napelemekkel biztosították, ám ezekkel is volt tennivaló a szokottnál sokkal erősebb fény és hő miatt. A napelemeket 76° -os tartományban lehetett forgatni és egy program mindig úgy állította, hogy az ne melegedjen 115°C fölé. Az egyetlen viszonylag nehezen megoldott szükségintézkedés a helyzetszabályozó hajtóművek működéséhez szükséges nitrogéngáz mennyiségének többszörösére növelése volt. A korábbiakhoz képest ugyanis a küldetés sokkal hosszabb ideig tartott, ám a standard platform nem kínált sokkal több helyet és a költségvetés sem volt tágabb egy „egyszerűbb” Mars-szondáénál.
A következő állomás 1974. március 29-én a Merkúr volt. Ekkor járt először ember alkotta űreszköz a Naprendszer legbelső bolygójánál. A megközelítés előtti és utáni időszak 12 órájában nagyfelbontású fotók készültek, amelyekből először kaphatott képet az emberiség az aprócska bolygóról. Egy felperzselt, a Holdunkéhoz hasonló, légkör nélküli, szürke kráterszaggatta pokol bontakozott ki a képből. Más műszerek pedig felfedték a bolygó abnormálisan nagy vasmagját és a Földhöz hasonló mágneses teret.
A szonda 703 km magasan suhant el a felszín felett, majd újabb gravitációs lendületet kapott az újabb hintamanővertől. Ezután Nap körüli pályára állt, hogy fél év múltán újra meglátogathassa a Merkúrt. A szonda pont annyi idő alatt tett meg egy keringést, mint a bolygó. A második alkalommal a bolygó mellett 48 069 km-rel repült el a Mariner-10 és mivel a bolygó forgása a Naphoz képest kötött, és a Nap körüli keringésnek szinte ugyanazon pontján volt a találkozó, ezért a bolygó nem mutatott újat a fényképezőgépeknek. A harmadik találkozás volt a legközelebbi, ezúttal 327 km magasan húzott el a szonda, de ismét csak a bolygó ugyanazon oldalát látta. Ennélfogva egészen a MESSENGER 30 évvel későbbi útjáig a Merkúrnak csak az egyik félgömbjéről volt képünk. A gázbolygók megismerésére vágyó kutatók pedig kezükbe kapták az eszközt álmaik megvalósításához: a hintamanővert.
(Képek: NASA)
Kapcsolódó cikkek:
A Mariner-10 1973. november 3-án startolt és szinte azonnal problémák léptek fel. A navigációs rendszer a Hajógerinc (Carina) csillagkép főcsillagára, a Canopusra volt kalibrálva, ám egy a szondáról levált és kamerára tapadt festékszemcsére állt át (egy újraindítással sikerült újra a Canopusra állítani a rendszert, de a probléma az úton újra és újra előkerült). A szonda 1974. januárjában képeket készített a Kohoutek-üstökösről, majd február 5-én megérkezett a Vénuszhoz, hogy végrehajtsa a történelem első hintamanőverét. Ekkor 5678 km-re haladt el a felszín felett, ami éppen arra volt elég, hogy egy kicsit elhajlítsa a pályát és mint a parittya, kilője a szondát a következő cél felé. Persze a közelrepülés során a műszerek sem voltak tétlenek. A Vénusz atmoszférjának cirruszfelhőiről készültek fotók, és az ultraibolya kamerák sosem látott részletességű felvételeket mutattak a felhőrendszerről.
30 év után űrszonda indult a Merkúrhoz
Három évtized után újra a Merkúrnál
Már nem teljesen ismeretlen...
A Merkúr, ahogy még sosem láttuk
A NASA a csillagászat nemzetközi éve alkalmából szavazást hirdetett. A nagyközönség választhatja ki, hogy mit figyeljenek meg a Hubble-űrtávcsővel. A magyar diákoknak pedig itt egy sokban hasonló, hazai pályázat!
