Mindig is csodálatra méltó volt, ahogy repülőgép balesetek, vagy a ritkább űrbalesetek után a széthullott alkatrészekből a szakemberek kitalálták a hiba okát. A Columbia esetében sincs ez másként. A szétszóródott roncsdarabokból, telemetriai adatokból, véletlen készült fénykép és filmfelvételekből úgy tűnik a NASA lassan el tudja mesélni a tragédia lefolyását.
A baj már a légkörbe lépéskor elkezdődött.
Ezt az irányítás számára az űrsiklón mindenütt elhelyezett szenzorok adataiból kinyert információk támasztják alá. A legelsõ szenzorok meghibásodása, illetve a normálistól eltérõ hõmérsékletértékek vétele már messze a Csendes-óceán felett megkezdõdött. Ez egyre inkább arra utal, hogy a Columbia szárnyán egy repedéssel indult haza. A roncsok között megtalálták a belépõél egyik RCC (Reinforced Carbon Carbon - erõsített szén-szén) paneljét - amely a törzs-szárny átmenet találkozásánál volt -, csúnyán összeroncsolódva. Az U-alakú RCC panelekbõl 22 db biztosította a bal szárny belépõélén a hõvédelmet és a szárny körüli sima áramlást a légköri repülési szakaszban. A huszonkét alkatrészbõl alig négy áll pillanatnyilag a vizsgáló bizottság rendelkezésére. Ez jól összecseng a Légierõ munkatársainak korábban bemutatott fényképével, ahol a bal szárny belépõéle csipkézettnek mutatkozik, de alátámasztják azok a beszámolók is, melyeket - az egyébként látványos légkörbe lépésre várakozó - szemtanúk mondanak, miszerint az óceán partjának átlépése idején apró darabokat lehetett látni, lehullani az égbõl. Minden abba az irányba mutat, hogy a létfontosságú RCC panelekbõl jónéhány nem volt a helyén már Kalifornia felett sem.
A szárnyon támadt repedés is lassan lyukká növekedett, ahogy a megbomlott borításról újabb RCC paneleket és esetleg hõvédõ téglákat sodort el a légáramlat. Közben az űrrepülõgép kis bedöntésbe ment át, ahogy a fékezéshez szükséges pályagörbe megkívánta. Ezzel a beáramló gázsugár is kissé irányt változtatott a szárny belsejében és most már a futóakna felsõ részét kezdte hevíteni, gyorsan elégetve az útjába kerülõ vezetékköteget is. Ekkor újabb sor érzékelõ némult el, vagy kezdett hirtelen hõmérsékletemelkedést jelezni a futóművek felõl.
A szárny belépõélén keletkezett lyuk, és a légáramlat által esetleg elsodort hõvédõ téglák jelentősen megváltoztatták a bal szárny áramlásviszonyait és örvénylõvé tették a forró levegõt a szárny körül (errõl tanúskodik a szárny felsõ részén, a törzs csatlakozásánál elhelyezett érzékelõk bekapcsolódása a vészjelzések sorába). Ez okozta a bal szárny lassú lebillenését és a gép balra fordulását, melynek kompenzálásába már a kormányfúvókák bekacsolásával és az elevonok kitérítésével is beavatkozott a számítógép-vezérelte robotpilóta.
Ennek azonban nem a szárnyban zajló káros folyamat volt az oka,hanem azért, mert a rádióadást közvetítõ TDRSS átjátszó-műhold egyszerűen a Columbia függõleges vezérsíkjának takarásába került - és Houston nem hallotta többé Rick Husband és az STS-107 többi utasának hangját. Pár másodpercig - másik műholdon keresztül - még ezután is érkeztek telemetriai adatok, melyek szerint a Columbia a pályáján repült a legteljesebb rendben. Aztán huszonöt másodpercig semmilyen jelet nem fogtak az űrrepülõgéprõl. Végül még két másodpercre pislogott egyet az élet a dolgát szenvtelenül végzõ adatátviteli rendszerben és "jelentette" Houstonnak, hogy a háromszoros biztosítású hidraulikarendszerbõl az összes folyadék elszökött (azaz valahol végzetesen nagy lyuk támadt a csöveken, minden bizonnyal a mindent átégetõ hõ tette meg hatását). Sõt még néhány újabb vészjelzést is elkezdett volna mutatni a rendszer - az orbitális manõverezés baloldali fúvókáival volt probléma -, de a természet láthatatlan erõi elnémították a folytatást.
Az elemzõk még azt is megállapították az utolsó két másodperc információmorzsáiból, hogy a Columbia ekkor már "irányítatlanul" repült és igen gyorsan (mintegy 20 fok/s szögsebességgel!) kezdett elfordulni a bal oldalára. (A balra “orsózás” teljesen érthető, ha feltételezzük, hogy ezen az oldalon már nem volt szárny). Nagy valószínűséggel a számítógép ebben a két másodpercben közvetítette a földieknek a bal szárny leszakadásának pillanatait. A többi már egyszerű aerodinamika: a csak egy szárnnyal repülõ formátlan vasdarab hihetetlenül gyors bukdácsolásba kezdett, amitõl – a légerőknek köszönhetően - egyszerűen darabjaira hullott.
és lehet, hogy az is marad örökre. Lehetett a bűnös Kapcsolódó cikkek:
Az ilyen módon sérült szárny résén a légkörbelépés ember számára felfoghatatlan hõje benyomulhatott a szárnyba. Ennek hatását a szinte egyszerre elnémuló újabb szenzorok mutatják. A forró plazma így eljuthatott egészen a bal fõfutó aknájáig, addig a részig, ahol az akna találkozik a szárny belsejének alumínium borítású aljával. A 650 fokon olvadó alumínium szinte felforrt ekkor a plazma majd ezer fokkal melegebb hõjében - emlékezzünk a nemrégiben talált olyan roncsdarabokra, melyeken vékony, oda nem illõ alumíniumfilmet találtak az elemzõk.
A légkör sűrűsödésével persze a gondok fokozódtak.
Egy jelentősen roncsolódott csempe (Fotó: CAIB)
A szárny belsejében az események lassan közeledtek a katasztrófához:
· a forró gáz bejutott a futóaknába, aminek hatását a gumik pár napja általunk is közölt fényképei alapján mindannyian el tudjuk képzelni.
· A feltételezések szerint a forró gázsugár akár a futóakna ajtajának zárát is elérhette (ilyen alkatrészbõl is találtak, amit ráadásul ért is valamilyen hõhatás, de egyelõre nincs, aki megmondja, hogy ez még a Columbia darabokra törése elõttrõl, vagy már késõbbrõl származik). Ez egyben azt is jelentheti, hogy a futóakna ajtaja akár ki is nyílhatott, ami egy 20 Mach sebességgel repülõ test esetében katasztrofális hatásokat indíthat el.
· Mindenesetre akár kinyílt a futóakna ajtaja, akár nem, a forróság egyszerűen ellágyította a szárny tartóelemeit (ennek legfeljebb a sebességét befolyásolhatta az aknaajtó nyitott, vagy zárt állapota).
Aztán megszakadt a rádióadás
A megdöbbentő végkifejlet (Fotó: NASA)
A szárny repedésének oka persze továbbra is talány
· a startnál leszakadó szigetelõhab (esetleg egy kis jégdarabbal nehezítve),
· lehetett a szennyvízürítõ-csõben keletkezett jégdarab, vagy
· űrszemét ütközése.
· De egy újabb teória szerint légköri elektromos kisülés, vagy
· villám is lehetett a Columbia végzete.
(Az RCC a kísérletek során a felszínén keletkezett elektromos kisülésre nagyon hevesen - robbanással - válaszolt, azaz egy kisülés a belépõélen minden további nélkül kiválthatta a repedést).
A lehetséges okok között filozófiai eltérések is mutatkoznak. Ha a szigetelõhabot kiáltják ki oknak, az egyértelműen az emberi hanyagság, nem kellõ körültekintés rovására írja a bajt. Ha az űrszemetes teória nyer, akkor a "senki nem tehet semmirõl" effektus fog érvényesülni. A legsúlyosabb következményei azonban az elektromos kisüléses változatnak lehetnek. Ez egyben kimondaná a Space Shuttle, mint konstrukció halálos ítéletét, hiszen pillanatnyilag nem áll rendelkezésre olyan anyag, mellyel helyettesíteni lehetne a szénalapú hõvédõ alkatrészeket a belépõélen. Azt a veszélyt pedig a NASA nem vállalhatná, hogy bármikor bekövetezzen a Columbiáéhoz hasonló katasztrófa, melyet egy kóbor kisülés okozott.
Dancsó Béla
STS-107 Columbia: Használhatónak tűnik az adatrögzítő
STS-107 Columbia: Megtalálták az adatrögzítőt
Csütörtökön a Kennedy Űrközpontban lejátszották a Columbia fedélzeti adatrögzítőjének szalagját. Az elemzések alapján a rögzítő pillanatokkal az űrrepülőgép szétesése előtt állt csak le.
