Nem lehet mondani, hogy elkapkodtuk. Több mint húsz év bizonytalankodás után az Európai Űrügynökség (ESA) tagja lettünk.

Figyelve az űrtevékenységnek a fejlett országokban bekövetkezett egyre erősödő magánosítását, felmerülhet a kérdés, hogyan jelentkezik ez a tendencia hazánkban?

Az egyik szemem sír, mert sajnálom, hogy élete végéhez közeledik. A másik nevet, mert halálában nem lesz némaságba burkolózó űrszemét. Egy a sok tízezer között.

Nyilván pusztába kiáltott szóként, viszont szeretném elmondani, hogy szerintem miért volna jó a Space Launch System (SLS) második gyártási sorozatának újratervezésére.

Amikor majd húsz év távlatából visszatekintünk a 2012-re, az első Space Shuttle nélküli évre, egyértelműen láthatjuk majd, hogy a Shuttle leállása csupán annyi változást hozott a NASA űrhajózása számára, hogy az egyik zsákutcából átkerült egy másikba.

Van néhány dolog az új amerikai szuperrakéta-programmal kapcsolatban, amely részletek miatt úgy gondolom, hogy lehetne jobban is csinálni.

Amennyiben már jövőre rendelkezésre fog állni egy olyan űrhajózási hordozórakéta, amely képes volna kiszolgálni egy emberes Mars-utazást, mi tart vissza minket attól, hogy végre elinduljunk?

...a Constellation programot.

Nem kis győzelemnek érzem a politikai rábólintást az STS-135 küldetés ötletére.

Miért épp ez a szó jutott eszembe, amikor belekezdtem a magyarországi űrtevékenység jelenlegi helyzetéről szóló cikkbe?

Nem csak az Egyesült Államokról van szó. Az egyre inkább nacionalista hangnem az űrtevékenység körül elriaszt bennünket a tudománytól, amit csak együttműködve művelhetünk.

Mostantól szabadon kitermelhetők és értékesíthetők a Hold és a kisbolygók ásványi kincsei. Legalábbis az amerikai cégek számára, amelyek már ugrásra készen várták a lehetőséget.

Öt esztendő híján fél évszázada, hogy az első emberek elindultak bolygónk közvetlen környezetén túlra, az Apollo-8 fedélzetén.

Van egyetlen egy érv, ami valóban megalapozottá teszi az Orion űrhajó megalkotásának folytatását. Azonban felmerül a kérdés, hogy feltétlenül szükséges-e állami hordozóeszközt fejleszteni hozzá. Úgy gondolom, hogy nem.

A mai napon emlékezünk az Apollo-17 hazatérésének negyvenedik évfordulójára. Ez azt jelenti, hogy immáron kerek négy évtizede nem járt ember az alacsony Föld körüli pályán túl.

Az ember Marsra lépése lesz a huszonegyedik század legkiemelkedőbb eseménye. Minél előbb sikerül megvalósítani, annál előbb érjük el jelen század csúcspontját.

Harminc éves lett a barátom – harminc éves lett az „ellenségem”. Nemsokára búcsút veszünk tőle. Megragadván a lehetőséget, hátra kívánom hagyni az utókornak, hogyan is látom most, 2011 áprilisában az amerikai űrrepülőgépet.

Az ünnepi könyvkínálat egyik gyöngyszemének ígérkezett Norman Mailer: Moonfire – Az Apollo-11 hősies útja című impozáns műve. Ám sajnos meg is maradt az ígéret állapotban. Mailer csalódást okozott.

A múlt héten Prágában tartott 61. Világűrkongresszus pénteki zárónapján a kelet- és közép-európai országok űrtevékenységéről, űriparáról rendeztek fórumot.

Űrkutatást kedvelő emberek között talán nem számít tabutémának az űrrepülésen való személyes részvétel lehetősége. Ennek ellenére érzelmi töltete miatt kényes téma, mindenesetre megérdemli a körüljárást.