Fantáziarajz a Nap közelében keringő Solar Probe szondáról. (Kép: NASA / JHU APL)
Az ambiciózus elképzelés már évtizedek óta napirenden van, de a műszaki és pénzügyi akadályok eddig túl nagynak bizonyultak. Az idei év elején a JHU APL szakemberei olyan tanulmányt tettek le a NASA asztalára, amely megfelelni látszik az űrügynökség által támasztott követelményeknek.
A teljes program állítólag 750 millió dollárból megvalósítható lenne, ami egy közepes méretű bolygókutató szonda költségvetésének felel meg. Az intézetnek nagy gyakorlata van az űreszközök építésében. Itt készült például az ACE és a STEREO napkutató ikerszondák, a hőálló technológiák főpróbáját pedig a Merkúr vizsgálatára küldött MESSENGER jelenti.
Legnagyobb közelsége idején a Solar Probe műszereit különleges védőpajzs óvná, amely kb. 1500°C-os hőmérsékletet állna ki. A pajzs a részecskesugárzástól, valamint a becsapódó porszemcséktől is védene, méghozzá űreszközön eddig soha nem látott hatékonysággal. Az energiaellátást – természetesen – napelemekkel oldanák meg. Ezeket azonban a belső Naprendszerben való „bolyongás” során rendszeresen kinyitnák ill. becsuknák, hogy a hőmérsékletet és az elektromos teljesítményt a megfelelő szinten tartsák. A Naphoz legközelebb kerülve a napsugárzás intenzitása több mint 500-szor nagyobb lenne annál, mint amekkora a Föld körül keringő műholdakat éri.
A Solar Probe közel 7 év leforgása alatt hétszer repülne el a Vénusz mellett, gravitációs hintamanőverek céljából. De miért van szükség a hosszadalmas bolyongásra? Mert nem is olyan könnyű a Nap közelébe jutni! Ehhez a szonda Nap körüli pályájának sugarát fokozatosan csökkenteni kell. A végén jóval a Merkúr pályáján belülre, 6,6 millió kilométerre jutna a Solar Probe.
A műszerezettség lehetővé tenné a mágneses tér szerkezetének és dinamikájának, valamint a napszélnek a helyszíni vizsgálatát. A szonda követné a napkorona fűtéséért, a napszél töltött részecskéinek gyorsításáért felelős energiaáramlást. A pontos részleteket az év vége felé alakítják ki.
