Lenn a mélyben is fenn a magasban

Magyari Dóra beszámolója a 2008-as Nemzetközi Űrtáborról: hogyan búvárkodjunk űrhajósként?

Miután mindent megszerveztünk - repülőjegy, vízum, kocsibérlés, szállás – július 24-én repülőre szálltunk és átrepültük az Atlanti-óceánt. Miután átengedtek a határon felvettük a bérelt autónkat és megkerestük atlantai szállásunkat. Csak másnap indultunk tovább Hunstvillbe.

A kocsiút körülbelül négy órát vett igénybe, míg végül is megláttuk a hatalmas rakétákat a horizonton. Mikor odaértünk várt minket egy kísérő, aki "átvette" a diákokat a tanároktól. Így aztán el kellett válnunk kísérőnktől, Bacsárdi Lászlótól, és diáktársammal, Hujber Áronnal folytattuk tovább utunkat a tábor belseje felé. A kísérő egy hatalmas épületbe vezetett minket, ahol megkaptuk a takaróinkat, a kitűzőinket (névtábla) és a szobaszámunkat. Megkértek minket, hogy igyekezzünk felvinni a csomagunkat, mert a többiek már az ebédlőben vannak és vacsoráznak. Így gyorsan felszaladtam a negyedik emeletre – amennyire egy bőrönddel a kezemben csak szaladni lehet – majd gyorsan leszaladtam. Innen az ebédlőbe vittek minket, ahol kiderült, hogy Áronnal egy csapatba kerültünk. Itt találkoztunk először a Tsiolkovsky csapattal. Már aznap meghallgatunk egy előadást arról, hogy rakétát kell majd építenünk, amitől a csapat nagyrésze jól meg is rémült. Majd megkérdeztek minket, hogy a tábor alapvető kétféle programja közül melyiken szeretnénk részt venni, a pilóta vagy a küldetésspecialista (Mission Specialist, MS) képzésen. Az utóbbit választottam.

Másnap reggel egy erőteljes női hangra ébredtünk: "Wake up girls, come on, you have 30 minutes!". A földszinten találkoztunk a fiúkkal és elindultunk reggelizni. Reggel pontban 7 órára kellett megérkeznünk az étkezőbe. Percre pontosan be volt osztva az egész napunk, egészen takarodóig.

Második nap este különleges programunk volt. A tábor ezen hete ugyanis az International Week volt, tehát a világ minden tájáról érkeztek táborlakók. Természetesen amerikai diákok is voltak köztünk, de a többség mindenféle távoli helyről érkezett. A tábornyitó ceremónián ezért az országok képviselői egy-egy kis, az országukat bemutató produkcióval kedveskedtek mindenkinek. Laci, Áron és én magyar népviseletbe öltöztünk és énekes-táncos bemutatóval szórakoztattuk a többieket. Egy meglepetéssel indítottunk: amikor mindenki azt várta, hogy valami tradicionális magyar dallamot hall majd, én a Csillagok háborúja jól ismert dallamát kezdtem el játszani. A közönség jót nevetett majd áttértünk az eredeti magyar zenéhez, furulyán kísértem Áront, aki a Szegény legény vagyok én... kezdetű nótát énekelte, majd elfurulyáztam a Magyar népmesék népszerű dallamát, amire a két társam roppant tehetséges módon csapásolással kevert csárdást adott elő. Nagy sikerünk volt a tapsból és a gratulációkból ítélve.

Magyar előadás a megnyitóünnepségen

Minden nap voltak előadások, szimulációk vagy csapatjátékok. Az utóbbiakból azonban néhány sajnos elmaradt, mivel az időjárás olykor igen viharosra fordult. A legjobb dolgokat azonban nem hagytuk ki, mint például a rakétakészítés. Amennyire megijedtünk tőle elsőre, olyan jó mókának bizonyult végül. A feladat egy- vagy kétlépcsős pirotechnikai rakéta építése volt úgy, hogy ha indítás előtt egy tojást teszünk bele, az túlélje a kilövést és a zuhanást épségben. Ehhez szüksége volt a rakétának olyan kabinra, amiben elhelyezve a tojást, az biztonságban van; ezen kívül ejtőernyőre és terelő szárnyakra is. Az egyébként 14 fős Tsiolkovsky-t három és négy fős csapatokra osztották, így végül négy rakéta készült összesen. Három különböző időpontban egy-egy órát kaptunk, hogy megépítsük a rakétánkat. Én és két csapattársam – igen csekély hozzáértéssel, de annál nagyobb lelkesedéssel – kétlépcsős rakétát építettünk. A kilövés igazán jól sikerült, minden működött, csak szegény rakétánk fennakadt egy fán. Onnan pedig csak úgy sikerült leszednünk, hogy faágakkal dobáltuk, így szegény tojásunk összetört. A másik három rakéta egy-egy utasa sikeresen túlélte az utazást, mindenki nagy örömére.

A fentiekben említettem egy programot, amiben a kétféle képzés eltért egymástól. Ez a program a Scuba Diving, vagyis a búvárkodás volt. Az MS-ek részt vehettek egy merülésen, ami a súlytalanság imitálását szolgálta. Előtte persze erről is meghallgattunk egy előadást, megtanultuk milyen kézjeleket használnak a víz alatt, milyen egészségügyi problémák merülhetnek fel, mik az alapvető szabályok – öt van, ilyen például a "ha fáj, hagyd abba" vagy a "ne hagyd abba a lélegzést" – és képeken megmutatták, hogy milyen eszközöket fogunk használni a merülés során. A búvárkodást megelőzően, még a medence szélére rögzített fém lapokon, elpróbáltunk mindent, amire lent szükség lehet – kifogy az oxigén, víz megy a szemüvegbe, stb. Ezután kezdődhetett a móka. A medence alján labdáztunk, pici torpedókat dobáltunk, furcsa fém-szerkezeteket raktunk össze, és kinéztünk a medence ablakain, amivel halálra sikerült ijesztenünk egy-két múzeum-látogatót.

A titokzatos Area 51-ben

Izgalmas program volt az is, mikor a Magyarországon még ritkaságnak számító IMAX moziban nézhettünk filmeket. A mozi különlegessége, hogy kupolára vetítik ki a filmet, így a speciális kamerákkal felvett jelenetek 3D-s hatást keltenek, szemüveg és más egyéb segédeszköz nélkül. Én akkor voltam először ilyen moziban, ezért nagyon meglepő és izgalmas élmény volt.

A program legfontosabb részét a tábor végén végrehajtott hat órás szimuláció és az arra való felkészülés alkotta. Először az egész csapatot végigvezették a szimuláció összes helyszínén. Ezután négy egy órás szimuláció során kipróbálhattunk négy különböző pozíciót. A hatórás szimuláció beosztását magunknak kellett eldöntenünk, ezért is volt fontos, hogy mindenki kipróbálhasson minden lehetőséget. Én a hatórás szimuláció során földi irányító voltam, azok közül is az EVA pozícióját töltöttem be. A feladatom az volt, hogy instrukciókat adjak annak a két űrhajósnak, akik kilépnek a világűrbe, hogy megjavítsák az elromlott műszereket. Ez azt jelentette, hogy a felszállás és a leszállás során nem sok munkám akadt… volna. De a tábor szervezői igyekeztek izgalmassá tenni a játékot, és különböző nehezítéseket eszeltek ki. Időnként egyik-másik embernek súlyos egészségügyi problémája akadt. Erre volt egy felkészítő előadásunk, és egy könyv is a segítségünkre volt, de így sem volt könnyű feladat. Az irányítóközponton ráadásul egy tornádó is keresztülment, én szerencsére nem sérültem meg, de sajnos nem voltam elég ügyes, hogy időben ellássam a sérülteket, így három ember is "elhalálozott". Végül persze "feltámadtak", amihez el kellett énekelniük valamit a táborszervezőknek. Az is hozzátartozik a történethez, hogy én nem vettem részt az egész szimuláción, ugyanis engem és egy másik csapattársamat kiválasztottak arra, hogy még egyet merülhessünk a búvárokkal. Mindent egybevetve tehát jól sikerült a szimulációnk, a halálozásokat leszámítva sikeresen végrehajtottuk a feladatot.

Űrséta közben

A tábor utolsó teljes értékű napján egy záróünnepség keretében minden táborozót jelvénnyel és oklevéllel jutalmaztak a képzés sikeres elvégzéséért. Ezen kívül minden csapat délelőttös kísérője mondott egy kis beszédet a csapatról. A miénk Jeramy nagyon kedves kis beszédet mondott, el is sírta magát közben. Mi is, csapatunk tagjai ugyanis nagyon közel kerültek egymáshoz. Ezek után talán nem is volt olyan nagy meglepetés számunkra, hogy a legösszetartóbb csapatnak a Tsiolkovsky-t választották. Az International Week-en résztvevőknek még egy program volt hátra volt, meglátogattunk egy bevásárló utcát, majd egy bevásárló központot is. Ez a program volt az első a nyitóünnepség óta, ami megegyezett a tanárokéval, így újra találkoztunk Lacival.

Este már nem a régi szobáinkban aludtunk, hanem egy hatalmas hálóhelyiség volt az összes lánynak és egy másik az összes fiúnak, telis-tele emeletes ágyakkal. Akik repülővel utaztak haza, azokat reggel busszal vitték ki a reptérre, a repülő indulásától függően más-más időpontokban. A reggeli elfogyasztva Áronnal – sok ölelkezés és búcsúzkodás után – elindultunk a kijárat felé, ahol Laci már várt minket a bérelt autónkkal.

Szerencsés helyzetben voltunk, ugyanis némi szervezés után sikerült elérnünk, hogy kint maradhassunk a tábor után még pár napot. Így hazatérés előtt két éjszakát töltöttünk Atlantában és kettőt New Yorkban. Rengeteg fantasztikus emlékkel tértem vissza Amerikából, az Űrtáborból, mint ahogy sokan előttem tették, és remélem sokan utánam is fognak. Köszönöm a Puskás Tivadar Távközlési Technikum és Dr. Horváth László igazgató úrnak a támogatását.

Magyari Dóra