A „traktor”

A Kennedy Űrközpont két darab legendás „traktora” talán a leginkább ismert része az űrrepülőtér indításra felkészítő rendszerének.

Ha az ember az űrkutatás iránt kevésbé érdeklődő, ám technikai kérdések iránt fogékony beszélgetőtársra talál, és szóba kerül az űrkutatás, esetleg a Kennedy Űrközpont, nyilvánvalóvá válik, hogy van egyvalami, amiről szinte mindenki hallott. Ez pedig nem más, mint „az a nagyon nagy lánctalpas izé, ami nagyon lassan megy, és a hátán viszi az űrhajót”. Hivatalos NASA elnevezéssel élve a Crawler-Transporter. De vajon mi is ez az „izé”, amit gyakran csak „traktor” néven szoktak emlegetni?

Eme nagyméretű szállítóeszköz a holdprogrammal egyidős. Akkor került sor a megalkotására, amikor a NASA mérnökei szemben találták magukat a kihívással, miszerint ha a járműszerelő csarnokban készre szerelt hordozórakétát függőlegesen, felállítva kívánják kiszállítani az indítóállásba, akkor az indítóplatformot és a kiszolgáló tornyot is cipelni kell vele együtt. (Azért döntöttek a függőleges szállítás mellett, mert a rakétának a starthelyen való felállítása esetlegesen előre nem látható károsodásokhoz vezethetett volna, amit mindenképpen el kívántak kerülni.) Azon egyszerű oknál fogva, hogy a rakéta függőleges átmozgatása az indítóplatformra túlságosan balesetveszélyes volna, az indítótorony pedig képes kiegyensúlyozni a platformra nehezedő tömeget, arról már nem is beszélve, hogy ha a támasztókarokat már az összeszerelés során a helyükre emelik, akkor azok az indítóállás felé vezető úton csökkentik a rakéta felborulásának az esélyét. Ez pedig csak úgy kivitelezhető, hogy az indítóplatformra építik fel a kiszolgáló tornyot, és az egész hordozórakéta-indítóplatform-kiszolgáló torony rendszert egyszerre szállítják ki az összeszerelő csarnokból az indítóállásba.

Ez pedig több ezer tonna össztömeget jelent. A NASA a Bucyrus Internationalt bízta meg a szállítóeszköz megtervezésével, majd amikor a lánctalpas erőforrás tervei elkészültek, Marion Power Shovel kapta a megbízást, hogy építsen meg kettő darabot belőle. Az megépítéshez a gyártó bevonta alvállalkozónak a Rockwell Internationalt is, hogy csökkenjen a szoros határidő miatt reá nehezedő nyomás.

Maguk a gépezetek termetes jószágoknak számítottak anno, de még napjainkban is annak számítanak. Össztömege mindegyik példánynak 2400 tonna, hosszúsága 40 méter, szélessége 35 méter. A járművek magassága nem egész nyolc méter, a bennük elhelyezett dízelmotorok teljesítménye eléri a négyezer lóerőt (persze még ez a teljesítmény is eltörpül a Saturn-V hordozórakéta első fokozatának százhatvanmillió lóerős teljesítményétől).

A „traktorok” menetsebessége szállítás során 1,6 km/h, tehát éppen egy egész mérföld/óra. „Üresen”, terheletlenül ennek éppen a duplájára, 3,2 km/h-ra, tehát két mérföld/órára képesek. Amikor megépültek, a legnagyobb és legerősebb szállítóeszközöknek számítottak a földkerekségen, és még ma is csak a Bagger 288 nevű, német gyártmányú „acélszörnyek” körözik le őket méret és teljesítmény tekintetében.

Miután a „traktorok” nem mindennapi teljesítményeinek segítségével megvalósulhattak az Apollo program történelmi űrrepülései, automatikusan átvették őket a Skylab és az Apollo-Szojuz program égisze alá. A későbbiekben a Space Shuttle küldetésinek a kiszolgálása lett a feladatuk, a jövőben pedig a Constellation program során számít majd az amerikai űrhivatal a megszakíthatatlan óriások derék szolgálataira. (Képek és forrás: NASA)

Kapcsolódó cikkek:
A mozgatható indítóállványok története (1. rész)
A mozgatható indítóállványok története (2. rész)
A mozgatható indítóállványok története (3. rész)
A mozgatható szerelőállvány
A floridai űrkikötő (5. rész)
STS-129: Már az indítóállásban
Ares-I-X: A végső előkészületek