Ma ünnepeljük a századik űrrepülőgépes küldetés (STS-92) sikeres felszállásának kilencedik évfordulóját.
Fontos lélektani határt lépett át a NASA a századik űrsikló-küldetés útjára bocsátásával. A kezdetek kezdetén még úgy számoltak az Igazgatóság illetékesei, hogy évente fog elvégezni száz űrrepülést a flotta, azonban a Challenger tragikus pusztulása nyilvánvalóvá tette, hogy évi néhány felszállásnál többet nem lehet elvárni a Shuttle-től, még „csak” annyit sem, hogy havi rendszerességgel felszállva kereskedelmi hasznot hajtson.
2000 októberére jutott el oda a NASA, hogy a századik útjára indítsa az űrrepülőgépét, amelyben ugyan már eddig egyszer csalódniuk kellett, azonban ekkor még szinte mindenki bízott benne, hogy a Challenger esete nem ismétlődik meg, és a négy űrrepülőgépük (a Columbia, a Discovery, az Atlantis és az Endeavour) legalább 2020-ig híven szolgálja majd az amerikai álom világűr-irányú szárnypróbálgatásait.
Mondhatni, az űrhivatal biztosra ment: a legmegbízhatóbb gépükre bízták a feladatot, hogy lépje át a Shuttle végre azt a bűvös 100-as startszámot. Így tehát megkezdődött a Discovery felkészítése, és az akkor már két éve épülgető Nemzetközi Űrállomás meglátogatását tűzték ki feladatul a küldetés számára. A legénység hat amerikai és egy japán űrhajósból állt: a parancsnoki ülést Brian Duffy foglalhatta el, másodpilótájának Pamela Melroy-t nevezték ki. Leroy Chiao, William McArthur, Peter Wisoff és Michael Lopez-Alegria voltak a NASA által delegált küldetésspecialisták, míg a japán űrügynökséget Koichi Wakata küldetésspecialista képviselte.
A szerencsés legénység. Az ülő hölgy Pamela Melroy, a másodpilóta, tőle jobbra ül Brian Duffy parancsnok. A hátsó sorban állnak balról jobbra: Leroy Chiao, Michael Lopez-Alegia, William McArthur, Peter Wisoff és Koichi Wakata.
A repülés során kívánták felszállítani és a Unity nevű, már a világűrben lévő modulhoz kapcsolni a Z1 jelű, első elemét az ISS rácsszerkezetének, amelynek az űrállomás amerikai részének energiatermelésében kellett részt vennie a későbbiekben. Szintén a rakomány részét képezte a PMA-3 (Pressurized Mating Adapter-3; hármas számú nyomás alatt álló összekötő adapter) amelyet szintén a Unity-re kívántak felszerelni, és az űrrepülőgépek másodlagos, tartalék kikötőjének szánták a továbbiakban (a PMA-1 az űrállomás amerikai és orosz részét, tehát a Unity és a Zarja modulokat köti össze, a PMA-2 pedig az űrrepülőgépek elsődleges kikötőhelyeként funkcionál).
A Discovery és hétfős legénysége a történelmi 39A jelű indítóállásról indult el 2000. október 11-én, éjszakai indítás keretében. Miután sikeresen lezajlott a felszállás, az űrrepülőgép megközelítette a Nemzetközi Űrállomást, majd sikeresen dokkolt az akkor még lakatlan űrállomáson október 13-án (az első állandó legénység csak 2000. november 2-án érkezett meg űrbéli otthonába). Összesen hét napot töltöttek el az űrállomáshoz kapcsolódva, ez idő alatt elvégezték a két integrációs műveletet (a két egység felszerelését a Unity modulra), valamint sor került négy űrsétára is. A legénységből két párost képeztek ki az űrséták végrehajtására: az október 15-i első és az október 17-i harmadik űrsétát McArthur és Chiao végezte el, míg az október 16-i második és az október 18-i negyedik, utolsó űrsétát Lopez-Alegria és Wisoff hajtotta végre.
A program sikeres teljesítése után 2000. október 20-án a Discovery levált az űrállomásról, és a legénység megkezdte a haza vezető utat. Miután a jármű végrehajtotta a Föld körüli pálya elhagyásához szükséges manővert, és átvágtak a légkör tüzes poklán, a sikló sikeresen landolt az Edwards támaszpont 22-es számú kifutópályáján, október 24-én.
A landoló űrrepülőgép. (Képek és forrás: NASA)
Az 1985-ben végrehajtott STS-61-A kódnevű űrrepülés több tekintetben is különlegesnek számít.
